Sok történetet olvastam az interneten sorstársak végtelen harcáról, melyekhez képest az enyém elenyésző, de azért leírom, remélve, hogy sokaknak erőt ad majd.

Már a kezdetekben is problémáim voltak ciklusokkal, de csak 20 éves koromban kerültem fel Budapestre, ahol egy orvos végre komolyan kivizsgált. Azt ugyan nem mondta ki, hogy PCOS, de a hormonvizsgálatból és a beszedendő Diane35-ből - így utólag - arra következtetek, hogy számára ez már akkor kiderült. Ez az orvos fél év elmúltával kipenderített, mert nem került elég sok és vastag boríték a zsebébe, így aztán eljutottam a mai orvosomhoz, akitől a szokásos vizsgálatok elvégzése után már én is tudtam, hogy ebben a "betegségben" szenvedek. Évekig szedtem a Diana35-öt, mert spontán nem volt vérzésem, majd 28 éves koromban a férjemmel úgy döntöttünk, eljött az ideje, hogy családot alapítsunk. Ebben az is erősen közrejátszott, hogy édesanyám megbetegedett (daganat) és házasságkötésünkkel és gyerekvállalási vágyunkkal szerettük volna az ő gyógyulását is elősegíteni. Innentől kezdve kivizsgálások sora következett. Vérvizsgálatok, ultrahang (Uh), stb. Következett a Closti, amire nem reagált a szervezetem. Nagyobb dózis, de arra sem, Még nagyobb dózis, de arra sem. ÉS közben Uh, Uh, Uh...

Ezt követően kivizsgálták a páromat, majd nekem egy műtét során átjárhatósági vizsgálatot végeztek, illetve "megkaparászták a petefészkeket, hogy az így létrejövő hegen keresztül ki tudjon szabadulni a pete" - legalábbis ezt mondták. A műtét után semmi sem változott. Újra Closti, de az sem segített.
1,5 év szenvedés után meghalt az anyukám. A halálát követő 3. héten spontán ovulációt követően megfogant Máté. Talán Őt küldte maga helyett. Problémamentes terhesség után (csupán a terhességi cukor volt határérték körüli) megszületett a kisfiam. A hónapok múltán elkezdtünk gondolkodni egy újabb babán, de ciklusom nem volt, így az orvosom elvégeztetett néhány vizsgálatot (prolaktin,...), majd a negatív eredmények után azt javasolta, várjunk még.

Néhány hónap múlva már újra elkezdődött a szokásos mókuskerék: Duphaston-Closti-Uh, de - természetesen - eredménytelenül. Ekkorra már megelégeltem a dolgot és elhatároztam, hogy mindenáron kiharcolok magamnak egy vizsgálatot, hogy kiderüljön, nem IR áll-e mindennek hátterében. Minden módon be akartam biztosítani magamat, ezért a háziorvostól is kértem egy beutalót a diabetológiára és a nőgyógyásznál is támadásba lendültem. Megkaptam a beutalót (PCOS? címmel) az endokrinológushoz. A szokásos hormonok és az ide kapcsolható egyéb paraméterek (pajzsmirigy, mellékvese) vizsgálata nem mutatott újdonságot, így felhozta a meddőségi klinika szükségességének témáját. Én ekkor óvatosan megkérdeztem, nem nézhetnénk-e meg az inzulinomat, mert azt olvastam..., mire a válasz: "neki is ez lett volna a következő..." így kaptam egy beutalót egy 2-pontos cukorterheléses vizsgálatra, melynek eredményeit januárban kellett visszavinnem.

Az eredmények nem lettek vészesek, csak kicsit volt emelkedett a terheléses inzulinom, de azért nagyon reménykedtem, hogy ezzel már előrébb tudunk majd lépni. Januárban nem volt kihez visszamennem, mert az endokrinológus külföldre ment néhány évre, így a nőgyógyászhoz mentem, aki ugyancsak a meddőségi klinikával kezdte, mire én erőteljes nemet mondtam és kértem, írja fel nekem a metformint. Egyáltalán nem volt jártas a dózisban, így fura szituációban, én javasoltam a 2*850 mg-os adagot. Nem kaptam semmi szedési útmutatást, habár sokat olvasgattam a Neten erről, így kb. tisztában voltam a mellékhatásokkal. De annyira türelmetlen voltam (ekkor már 32 évesen), hogy rögtön teljes dózissal kezdtem. Elég rosszul is voltam tőle 1,5 hétig: hányinger, émelygés, fémes íz a számban és fáradtság. Aztán egyik napról a másikra elmúlt. 2,5 hét szedés után spontán ovulációm volt, majd a hőmérőzés során nyilvánvalóvá vált, hogy több is történt. 10 hetes terhes vagyok, eddig problémák nélkül.

Köszönettel tartozom e honlap készítőinek a sok hasznos információért, de az olvasóknak is, akik tapasztalataikat megosztva adtak erőt a kitartáshoz. És kívánom minden sorstársamnak, hogy ne csüggedjen, mert gyakran nem is olyan rossz a helyzet, mint amilyennek látszik! :)